tegnap végre rájöttem valamire.
este hazafelé menet érzékeltem, hogy mellettünk, egy szemmel láthatóan naggyon csóró, ösztövér, szakadt arc lelkesen magyaráz egy félismerőse lánynak a dolgairól, amik igazából nem derültek ki számomra, hogy mik, - annyit azért kb megtudtam, hogy irogat, meg aktívan érdeklődik a kortárs képzőművészt iránt.
csak bámultam ki a billegő villamos ablakán és éreztem, hogy ez az arc minden nyomorával, munkanélküliségével, (magányával?) együtt boldog. lehet, hogy még ő sem tudja ezt, de boldog volt, nyilvánvalóan. n meg a kényelmes munkámmal, (ahol pont olyanok a körülményeim, és pont annyit keresek, hogy se panaszkodni, se moccani ne legyen okom,) a kényelmes albérletünkkel, a kényelmes párkapcsolatom nyújtotta biztonságban csak bámulok ki a villamos ablakán és nem érzek semmit.

de annyira durván semmit, hogy az van, mintha lebegnék a végtelen űrben, és nem lenne körülettem anyag, meg idő, meg egyáltalán nem lennének dolgok. persze látom, meg befogadom a szagát a világnak, meg képes vagyok megérinti tárgyakat, de most először látom magam kívülről, egy szőr-bőr-húscsont toknak, amiből kilapátolták a lényeget.
kb egy fél éve lehet már tudni, hogy baj van, keresgéltem is sokat, hogy mi veszett el belőlem, de aztán tegnap sikerült megfejteni, hogy én magam vesztem el valahol. lehet, hüjén hangzik, de ez van: elvesztettem magam.

nem érzem, hogy helyemen lennék a világban, nem vagyok biztos benne, hogy azt csinálom-e amit csinálnom kell, szóval mindenképp változásra van szükségem. valami komolyabb változásra. nem munkahelyet kell cserélnem, hanem az is lehet, hogy szakmát, de az is lehet, hogy nem.

nem tudok semmit.
semmit sem tudok én.

talán pár hónap fizikai munka helyrebillentene. ahogy beszélgettük, lehet az lenne a legjobb ha kimennék britaniába, vagy valahova szamócaszedőnek, ott most úgyis para van idénymunkásokból...
a lényeg, hogy valamit ki kell találjak egy-két héten belül, mert most nagyon az alján vagyok a szinuszhullámnak...